(1879-1960)
német Nobel díjas (1914) fizikus. Pfaffendorfban, Koblenz mellett született Németországban.
Posen, Berlin és Strassburg iskoláiban tanult.
A Strassburgi Egyetemen matematikát, fizikát és kémiát tanult.
Rövid időn belül a Göttingeni Egyetemen folytatta, majd a Müncheni Egyetemre ment.
1902-ben a Berlini Egyetemen folytatta a munkát Max Planck vezetésével. Interferencia spektroszkópiával és hősugárzással foglalkozott.
1903-ban Berlinben doktorált, majd két évre a Göttingeni Egyetemre ment.
1905-ben Max Planck aszisztense lett a Berlini Elméleti Fizikai Intézetben. Itt az entrópia alkalmazásával foglalkozott a sugárzások területén és a fény hullámok koherenciájával.
1909-től Müncheni Egyetem magán docenseként, optikával, termodinamikával és relativitás elmélettel foglalkozott.
1912-ben fizika professzor a Zürichi Egyetemen.
1914 Frankfurtban fizika professzor.
1916-ban a Würzburgi Egyetemen a telefon és vezeték nélküli távközlés számára vákuum csövekkel foglalkozik.
1919-tól 1943-ig fizika professzor a Berlini Egyetemen.
1944-1945-ben megírja a Fizika története című könyvét, ami négy kiadásban és hét további nyelvre lefordítva jelent meg.
1946-ban Angliában a röntgensugarak abszorpciójával foglalkozott.
1946-ban Göttingenben a Max Plancks Intézet igazgatója lesz.
1951-ben megválasztják a Fritz Haber Fizikai-Kémia Intézet igazgatójának Berlinben, ahol röntgen-sugár optikákkal foglalkozott.
1958-ban nyugdíjba vonul.
Legismertebb munkája, amiért a fizikai Nobel-díjat kapta 1914-ben, a röntgensugarak kristályos testeken való elhajlásával, illetve interferenciájával kapcsolatos (röntgendiffrakció). Ezzel vált bizonyossá a röntgensugarak hullám jellege és egyben az atomelmélet egyik bizonyítékának is tekinthető a kristályok esetében. Az általa alkotott módszer napjainkban is fontos a kristályos anyagok szerkezetének felderítésében.