Tizedik bolygó
(Sedna, Erisz, 2012 VP113)

A tizedik bolygót sokan és sokat keresték, de mégsem találták meg. Lehet, hogy nem is létezik. A mai kutatók a Naprendszer határainak kitolódását máshogyan közelítik meg.

A Neptunusszal azonban még mindig nem sikerült teljesen megmagyarázni az Uránusz perturbációját. Sőt a Neptunusz mozgásában is mutatkoztak eltérések. Hátha ezt meg egy, még további, a Neptunuszon túli, mindeddig ismeretlen bolygó okozza?
A Neptunuszon túli kilencedik bolygó elméleti kutatásával először W. H. Pickering, P. Lowell és Grillug foglalkozott. Pickering és Grillug elsősorban az üstökösök pályáit elemezve próbált következtetni a kilencedik bolygó pályaelemeire. A külső nagybolygóknak ugyanis úgynevezett üstököscsaládjaik vannak. Egy-egy ilyen családba néhány üstökös tartozik, s az jellemzi őket, hogy naptávolpontjuk, azaz a Naptól való legnagyobb távolságuk (aféliumuk) nagyjában éppen a "családfő" külső bolygó közepes naptávolságának felel meg. A szóban forgó esetben pedig néhány üstökösnek az aféliuma jóval a Neptunusz pályáján kívül volt.
Lowell más utat választott. Ő a Neptunusz és az Uránusz perturbációiból próbálta kiszámítani az ismeretlen bolygó helyzetét. Számításaival 1914-ben készült el. Bár az égboltot fényképezve addig is keresték az új bolygót, az igazi kutatómunka csak ezután kezdődött. Ennek oroszlánrészét a Lowell-obszervatóriuban végezték. Maga Lowell a bolygó felfedezését már sajnos nem érhette meg. A szerencse egy fiatal csillagásznak, Clyde Tombaughnak kedvezett. Ő 1930. február 18-án egy január 24-én készült fotólemezen megtalálta az új bolygót, a Plútót. A felfedezést 1930. március 13-án, P. Lowell születésnapján hozták nyilvánosságra.

A Plútó trónfosztása

A Plútó nagyon halvány égitest, ami nem is csoda hiszen a Földünknél 40-szer távolabb kering a Naptól. Megfigyelni roppant nehéz. Pályáját sem volt könnyű bemérni, mert nagyon lassan mozog: felfedezése óta pályájának mindössze 1/4 részét futotta be. Lowell, aki kiszámította a Plútó akkori helyzetét, úgy gondolta, hogy a keresett bolygónak az Uránuszhoz és a Neptunuszhoz kell hasonlítania, vagyis óriásbolygó. Átmérőjét 25000 km-re becsülte. Később megállapították, nem hogy nem óriásbolygó, hanem még a Marsnál is kisebb. A meglehetősen nagy tömeghez ragaszkodni kellett, mivel csak így magyarázható a perturbáló hatása. A méret csökkenésével együtt a sűrűségnek már-már elképesztő méretű növekedését kellett feltételezni. Néhány év alatt a Plútó mérete csaknem tizedrészére csökkent. Nem valami dicsőséges pályafutása 1978-ban érkezett el a mélypontjára, Christy fölfedezte a Plútó holdját a Charont. A Plútónak és a Charonnak a viszonya szinte már nem is egy bolygónak és holdnak a kapcsolata, hanem inkább már kettősbolygóról, bolygórendszerről beszélhetünk. Az 1270 km átmérőjű Charon nagyon közel kering a Plútóhoz, tömegarányuk pedig mindössze 1:9. A Charon keringési idejét ismerve kiszámítható a Plútó tömege. A Plútó tömegére a Föld tömegének 1/453-ad része adódott. Eszerint a Plútó jóformán csak egy nagyobbacska "hólabda". Naprendszerünkben is inkább sorolhatnánk a kisbolygók közé, mintsem, hogy egy "igazi" nagybolygónak tekintsük. De hát akkor végső soron hány igazi nagybolygója van a Napunknak? A Plútó trónfosztása tehát megtörtént! Ez eddig rendben is volna. De rögtön itt a nagy kérdés: megmagyarázható-e az Uránusznak és a Neptunusznak a perturbációja egy ilyen kis tömegű égitestnek a zavaró hatásával?

2006. augusztus 24-én a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) prágai konferenciáján 2500 vezető csillagász történelmi szavazáson úgy döntött, hogy a Plútó nem bolygó többé egy új kategóriába a törpebolygók közé sorolták. Hivatalosan tehát nyolc bolygója van Naprendszerünknek.

Keresték a Tizediket

1990. áprilisában és májusában az Egyesült Államok Új-Zélandban lévő csillagvizsgálójából Naprendszerünk feltételezett 10. bolygóját a Centaurus csillagkép északi részének irányában, ott ahol a számítógépes modellezés szerint legvalószínűbben található. A 10. bolygó (ha létezik) kétszer akkora mint a Földünk, s remélték, hogy jég borítja, mert ez esetben a rá eső (már nagyon gyönge) fénysugarakat visszaveri.

Ha a francia Leverrier (akinek elméleti számításai alapján a német Galle felfedezte a Neptunuszt) ismerte volna Lalande 1795-ös mérési adatait, a megfigyelt perturbációk alapján keresni kezdte volna a 10. (azazhogy akkor még -mivel a Plútót nem ismerték- a kilencedik) bolygót. Az pedig a XIX. sz. elején valószínűleg napközelben tartózkodott, közel a Neptunuszhoz. Ha ekkor fölfedezik ezt a még ma is csak sejtett égitestet, merőben más képünk volna a Naprendszerről. Lehet, hogy a Plútót még ma sem ismernénk, ellenben volna egy "valódi" kilencedik bolygónk, megfelelő méretű és távolságú ... A Plútóval nem csak a méretei miatt van bajunk. A pályája is rendkívüli. Pályasíkja szokatlanul nagy szöget zár be az ekliptikával, azután a pályájának excentricitása a legnagyobb a nagybolygók közül, így pályája mintegy keresztezi a Neptunuszét.

A csillagászok már régóta gyanítják, hogy a Plútó valamikor nem is volt önálló bolygó, hanem a Neptunusz egyik holdja volt, amelyet valamilyen katasztrofális esemény szakított ki a bolygó körüli pályájáról. Ezt látszik megerősíteni, hogy a Plútó mérete és tömege közel áll a Tritonéhoz, a Neptunusz nagyobbik holdjáéhoz. Egyes csillagászok szerint nagyon valószínű, hogy valamikor régen a 10. bolygó igen közel haladt el a Neptunuszhoz, gravitációs hatásával kiszakította az addig a Neptunusz körüli pályán keringő Plútót. Majdnem biztos, hogy ugyanekkor vált le a Plútó egy darabja is (a Charon), s kezdte meg keringését annak holdjaként.

De hát akkor hol keressük az "igazi" legkülső bolygót?
Ez bizony a legnehezebb kérdés, hiszen pályájának, s így jelenlegi tartózkodási helyének a kiszámításához alig van valami alapunk. Néhány szerencsére azért akad. Kiindulhatunk például abból, hogy az egymáshoz közeli bolygók keringési idejei (keringési periódusok) bizonyos rezonanciát mutatnak, vagyis meghatározott arányban vannak egymással.