videomagnetofon
(képmagnó, VTR, VCR)
Televíziós kamerából, televízióvevőből,
stb. érkező kép és hangjelek mágnesszalagra
való felvételére használatos berendezés.
Hogy elérje a nagyon magas frekvenciájú
televíziós jelhez szükséges írósebességet, a felvevőfejnek gyorsan kell áthaladnia
a mozgó mágnesszalagon. A "hagyományos"
magnetofon szalagja ehhez több mint 3
m/perc sebességgel kellene haladjon a fej előtt. Ez több szempontból is megvalósíthatatlan,
ezért fejlesztették ki a forgófejes megoldást.
Az első videomagnetofonokban az 5 cm szélességű mágnesszalag
másodpercenként 37,5 cm-es sebességgel
haladt egy négyfejes forgódob mellett, így hozva létre a quadruplex átlós barázdákat
keresztbe a szalagon.
A hang- és kontrolljeleket (szinkronjeleket) a mágnesszalag
két szélén, hosszában rögzítették.
Ez vált általánosan elfogadottá a televíziózásban 1956-tól a 80-as évekig.
A modern videomagnetofonok keskenyebb mágnesszalagot
használnak spirális letapogatással, és minden egyes átlós barázda (video sáv)
egy tv képmezőt képvisel, az audio- (hang) és kontrolljelek a mágnesszalag
szélein találhatók.
Működési elve az ábrán látható
A képmagnó
és a szalagkazetta belső felépítése a működés során.
Felül jól látható a forgófejdob körül átvett szalag.
Az első spirális letapogató rendszer, amely megfelelt a televíziós
előírásoknak, a C típus volt, amelynek 2,5 cm-es szalagja felvevődobról
felvevődobra futott. Ám a kevésbé kritikus házi videopiacra
olcsóbb és kényelmesebben kezelhető megoldásra volt szükség.
Ezt a U-matic rendszer könnyen
betölthető kazettái szolgáltatták, amelyet gyorsan követtek az egymással nem
kompatbilis rendszerek, köztük a Betamax és a VHS.
A U-matic rendszert elsősorban professzionális, míg a VHS rendszert otthoni
használatra alkalmazták.
A 80-as években két újabb spirális letapogatású rendszert vezettek be a magas
színvonalú előállításra és sugárzásra: a Betacam (1981) és az M-II
(1986) rendszert. Mindkettő 1,25 cm-es szalagot használ a fényerősség (luminancia)
és a sűrített színességjelek (krominancia)
külön, szomszédos barázdákon való rögzítésével.
1987-8-ban a videoszalagokon is elérhetővé vált a digitális felvétel
a D1 és D2 formátumokban, és rögtön ezután megjelentek az első
szilárd, tárolócsipes digitális felvevők.
Napjainkban már a képmagnók is kezdenek kiszorulni. Szerepüket átveszi a digitális képrögzítés a számítógép merevlemezein (mágneses úton) vagy DVD lemezen (optikai úton). A legkorszerűbb TV stúdiókból már szinte teljesen eltüntek a "jó öreg" képmagnók.
Egy "profi" Umatic képmagnó (balra)
és egy "házi" VHS képmagnó (jobbra)