Ezt hamarosan fölváltotta az egybeépített - "hang a filmen" - rendszer,
ahol fényképészeti módszerrel vitték föl a filmszalagra a hangfelvételt. Ebben
a folytonos sávban a hangmodulációt a felvitt jelek sűrűségének vagy szélességének
variációi jelentették. A vetítés közben a sáv egy fényforrás és egy keskeny
rés között fut. Az áteresztett fény mennyisége befolyásolja a résben elhelyezkedő
fotocellán keletkező elektromos jeleket, amelyek végül a vetítővászon mögött
elhelyezett hangszórókba jutnak. Annak érdekében, hogy magas frekvenciájú hangokat is rögzíteni tudjanak, szükségessé vált, hogy a filmszalag futási sebességét 16 filmkocka/s-ról, 24 fk/s-ra növeljék.
1930-ra a hangosfilm általánossá vált a mozikban, bár a jelsűrűség-modulált hangosítási rendszer megszűnőben volt.
A fényképészeti hangrögzítés és lejátszás fejlődése folytatódott: megjelent a zajcsökkentés és a sztereó hangzás, kitolódtak a frekvenciahatárok, és megtették az első lépéseket a digitális hangleképezés megvalósítására is.
A mai filmeken már digitálisan, kódolt 5+1 csatornás sztereo hatással, nagyon jó minőségben képesek hangot rögzíteni.