flogisztonelmélet
A flogisztonelmélet az első olyan tudományos elmélet, amely valamennyi oxidációs jelenséget (égés, fémek rozsdásodása stb.) egységes nézőpont alapján próbált értelmezni. Eszerint valamennyi éghető test azonos, flogisztonnak nevezett alkotórészt tartalmaz, amely az éghetőséget biztosítja. A flogiszton nem durva anyag, inkább az energia egyik fajtája. Az éghetetlen anyagok nem tartalmaznak flogisztont, az éghetők viszont annál több flogisztont tartalmaznak, minél könnyebben és hevesebben égnek. Égéskor és rozsdásodáskor (akkor elmeszesedésnek nevezték) eltávozik a flogiszton, a visszamaradt anyagot deflogisztált anyagnak nevezték. A fémek az elmélet szerint "fémmészből" (fém-oxidokból) és flogisztonból állnak. A fém hevítésekor a flogiszton eltávozik és a "fémmész" visszamarad. A fémmészből úgy lehet ismét fémet nyerni, hogy flogisztondús szenet (redukció!) vagy flogisztonált levegőt (hidrogén) adnak hozzá. Azt, hogy a fémek "elmeszesedésekor" (ma oxidációnak nevezzük a folyamatot) a flogiszton távozása ellenére sem könnyebbek, hanem nehezebbek lesznek jelentéktelen kísérő jelenségnek tekintették.
Amit ma oxidációnak nevezünk, azt
flogisztonveszteségnek, a redukciót
pedig flogisztonnyereségnek tekintették.
Ezt a hipotézist amint fentebb már említésre került Lavoisier cáfolta
meg, aki az égési folyamatokat mint oxidációt értelmezte.