flash fotolízis
(vakufotolízis)

Szabadgyökös reakciók gázokban történő tanulmányozására kifejlesztett technika, amelyet 1949-ben Manfred Eigen, Ronald George Wreyford Norrish és George Porter fejlesztett ki, akik ezért 1967-ben Nobel-díjat kaptak.

Az erre alkalmazott készülék rendszerint a gázt tartalmazó hosszú, üveg vagy kvarccsőből és a csövön kívül lévő, intenzív fényforrásból áll. A fényforrás lehet a nanoszekundumos, pikoszekundumos, vagy femtoszekundumos impulzusszélességű rövid impulzusú lézer, vagy például egy vaku villanófény.
Ennek hatására a mintában lévő molekulák szabadgyökökre disszociálnak, amelyek a cső tengelyén átbocsátott fénysugár segítségével spektroszkópiásan detektálhatók.
A spektrométer beállítható egy adott termék abszorpciós vonalára, így oszcilloszkóppal mérhető az intenzitás változása az időben. Ilyen módon a nagyon gyors, szabadgyökökös gázreakciók kinetikája is tanulmányozható.

A technika az optika és a lézerek fejlődése miatt kifinomultabbá vált.
Az érdeklődés a módszer iránt jelentősen megnőtt, mivel a gyakorlati alkalmazások a kémia mellett kiterjedtek a biológiára, az anyagtudományra és a környezettudományra.
Jelenleg a flash fotolízis eszközeit széles körben használják fény által kiváltott folyamatok tanulmányozására szerves molekulákban, polimerekben, nanorészecskékben, félvezetőkben, a fotoszintézis kutatásában, jelátviteli kutatásokban és a biológiai rendszerek fény által indukált konformációs változásainak kutatásában is.

Felhasznált irodalom