gyufa
(turini gyertya, mártógyufa, dörzsgyufa, biztonsági gyufa, svéd gyufa)

Több tízezer éve használunk tüzet, de nagyon hosszú idő telt el a megfelelő tűzgyújtó eszközök kifejlődéséig. Az is hosszú ideig tartott, amíg az "ősgyufából" a ma ismert változat kialakult.

A ma használt gyufa

A gyufa, amit ma használunk oxidáló anyagot (kálium-klorát), valamilyen éghető és valamilyen ragasztó anyagot, (esetleg színezéket) tartalmaz a "fejében". A doboz oldalán egy vörösfoszfor tartalmú, durva dörzsfelület található a meggyújtáshoz.
Gyújtáskor a foszfor és a kálium-klorát reakciója megy végbe a dörzsölés hatására.

A gyufaszál anyaga általában puhafa, pl. nyárfa, amit foszforsav, illetve foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálnak az eloltott gyufaszál izzásának megakadályozására.
Esetleg anilinfestékfürdőben színezik is a szálakat, majd forgó dobokban, meleg légáramban megszárítják. A forgatás közben egymáshoz súrlódó szálak egyúttal érdes felületüket is elvesztik, lecsiszolódnak.
A gyufaszálakat először megolvasztott paraffinba, majd a gyufafejet képező gyujtóelegybe mártják.

Gyufatörténet

A 18. század vége felé kezdik alkalmazni a fehérfoszfort tűzgyújtásra, mivel levegőn vagy gyenge dörzsölésre meggyullad.

A gyufa kialakulása több tanulmány és számos megfigyelés fokozatos összhangba hozatalának eredménye, melynél a legfontosabb és mindmáig megtartott szerep a foszfornak jutott.

A foszfort Hennig Brand már 1669-ben fedezte fel, de csak 1779-ben az olasz Peyla Louis használja fel először gyújtóinak készítésére.

Housz Ingen holland természettudós javított ezen és a turini gyertya néven ismert tűzgyújtó eszközt alakította ki.
Ez úgy működött, hogy kis, egyik végén leforrasztott üvegcsőben egy fehérfoszfort helyeztek el, amibe egy viasszal átitatott pamutfonal lógott. Tűzgyújtáskor a cső végét óvatosan felmelegítve egy gyertyaszerű fej képződött a cső végén az ott lévő kénnel, és a csőből kihúzva levegőn magától, vagy dörzsölésre meggyulladt.
egy

A fejlődés következő tűzgyújtó eszköze úgy működött, hogy a foszfort jól eldugaszolható üveg- vagy ólomedényben tartották, és a gyújtáshoz kénezett végű kis fapálcikával kapartak le belőle egy keveset, hogy bőrön vagy posztón végighúzva lángra lobbantottak.

1805-ben Párizsban jelenik meg az új tűzgyújtó eszköz, a mártógyufa.
Ehhez kálium-klorátot használtak, mivel oxidáló hatása miatt szerves, illetve éghető anyagokat tömény kénsav hatására hevesen meggyújt. Chancel J. L. kálium-klorát, kénvirág és likopodium gumiarábikum oldatos keverékéből készített fejjel látta el gyufáit és kis üvegecske kénsavval együtt hozta forgalomba. A gyufa fejét kénsavba mártva történt a gyújtás.

A kénsavat nélkülözhetővé tevő első "dörzsgyufát" Tillmetz müncheni gyógyszerész 1815-ben készítette, ugyancsak kálium-klorátos keverék alkalmazásáva. Az angolok John Walkert tartják a dörzsgyufa feltalálójának, bár Tillmetznél sokkal később, 1827-ben, készítette és 1832-ben szabadalmaztatta dörzsgyufáját. A kénezett végű szálra felvitt gyújtófej kálium-klorát, kén és ragasztószer mellett még a dörzsölésre könnyen felrobbanó durranóhiganyt is tartalmazta.

Az igen drága és nem kevésbbé veszélyes durranóhigany helyett Jones S. antimonittal (Sb2S3) készített gyújtóelegyet szabadalmaztatott 1832-ben.

Rómer István magyar származású bécsi gyufagyáros is szabadalmaztatta (1832) mártógyufaként is használható dörzsgyufáit.
Magyarországon az első dörzsgyufagyárat 1834-ben Zucker László alapította.

Bár a dörzsgyufa a mártógyufánál tökéletesebb szerszámnak bizonyult, még mindig meg volt az a nagy hátránya, hogy veszélyes robbanó anyagot tartalmazott és meggyulladása is robbanással történt.
Ezen a hibán a magyar Irinyi János segített, 1836-ban feltalált zajtalanul gyúló gyufájával.
Az akkor 19 éves Irinyi a bécsi politechnikum hallgatója, a klórsavas kálit ólom-dioxiddal (PbO₂) helyettesítve, gyufáit - saját leírása szerint - úgy készítette, hogy a forró vízben megolvasztott és rázással granulált foszfort kihűlés után ólomszuperoxiddal és arabmézgával keverte össze, az így nyert pépbe pedig kénezett végű fapálcikákat mártott. Irinyi találmányát a már előbb említett Rómer István bécsi gyufagyárosnak adta el 60 forintért, mely összegnél nagyobbat Irinyi elfogadni nem akart.

A használatban most már elég kényelmes, rendkívül gyorsan el is terjedő gyufának is volt egy nagy hibája, és pedig az, hogy az erősen mérgező fehérfoszfort tartalmazta. A mindjobban fokozódó gyártásban foglalkoztatott munkások súlyos foszformérgezésbe estek, ami a legtöbb államban a foszforos gyufa gyártásának betiltásához vezetett.

1844-ben (és később) kifejlesztettek olyan gyufagyártási eljárásokat, melyekben fehérfoszfort nem alkalmaztak. Ezek lettek a vörösfoszfort tartalmazó biztonsági vagy svéd gyufák, a ma használatos gyufák közvetlen elődei.

Fasch Gustav Erik svéd egyetemi tanár 1844-ben szabadalmazott gyufájának feje kálium-klorátból, kénvirágból és arabgumiból áll. Meggyujtása pedig csak különleges dörzsfelületen válik lehetségessé. Ezt a szabadalmat felhasználva és némileg tökéletesítve kezdték meg 1845-ben Jönköpingben a Lundström testvérek a "biztonsági gyujtó", "biztonsági gyufa", az egész világon elterjedt "svéd gyufa" gyártását.

Lundström vörösfoszforból, antimonitból, umbrából (timföld, vas- és mangán-hidroxid) és enyvoldatból készített péppel, a gyufadobozok oldalán állít elő dörzsfelületet, míg a gyufák feje foszformentes marad és kálium-klorátból, antimonitból, umbrából (timföld, vas- és mangán-hidroxid) és gumiarábikumból áll.

Felhasznált irodalom