Vénusz
(Esthajnalcsillag)

A Vénusz a Naptól a második, méretét tekintve pedig a hatodik legnagyobb bolygó.

Naptól mért közepes távolsága: 108,200,000 km (0.72 CSE)
átmérő: 12,103.6 km
tömeg: 4.869e24 kg

Vénusz a római mitológiában a kertek istennője. Aphroditéval azonosították, aki görög mitológiában a szépség és a szerelem istennője.

Amikor alsó együttállásban van, minden más bolygónál közelebb jut hozzánk, alig 42 millió kilométerre haladva el mellettünk.

Minthogy a Vénusz a legfényesebb égitestek közé tartozik, a szépség istennőjéről nevezték el. A legfényesebb bolygótestvérünk, csupán a Nap és a Hold látszólagos fényessége múlja felül az övét. Maximális fényessége idején mintegy tizenötször fényesebb a legfényesebb csillagnál a Szíriusznál. Derült, Hold nélküli éjszakán a Vénuszt eltakaró tárgyak árnyékot vethetnek. Az a megfigyelő, aki tudja, hogy melyik irányban pillanthatja meg a bolygót, fényes nappal, szabad szemmel is észreveheti.

A Vénusz és a Merkúr esti láthatósága - keleti kitérés, illetve hajnali láthatósága - nyugati kitérés

A Vénusz a Merkúrhoz hasonlóan belső bolygó , és úgy tűnik számunkra, hogy az egyik kitérésből a másikba megy át a Nap körüli keringése során. Hol Esti Csillagként, hol Hajnalcsillagként ötlik szemünkbe. Nem véletlenül hívta a népnyelv Esthajnalcsillagnak. Egyes ókori csillagászok úgy vélték, hogy két különböző égitestet látnak a Nap keleti illetve a nyugati oldalán. A hajnalban látható Vénuszt fényhozónak, Phoszporosznak, az alkonyatit pedig Atlasz fiáról Heszperosznak nevezték. Püthagorasz görög filozófus és matematikus ismerte föl elsőként, hogy Phoszporosz és Heszperosz ugyanaz az égitest. Belső bolygóként a Földről nézve ugyanolyan fázisváltozásokat mutat mint a Hold.

Mivel a Vénusznak nincs holdja, tömegét csak más égitestekre való gravitációs hatása révén tudjuk meghatározni (pl. a bolygó mellett elhaladó űrszondák pályáinak változásából).

Minthogy a bolygónak mind a tömege, mind mérete, mind pedig átlagos sűrűsége nagyon közel áll a Földre jellemző értékekhez, gyakran nevezik ezt az égitestet "bolygótestvérünknek" vagy "bolygónővérünknek". A Vénuszt állandóan elfedi előlünk sűrű felhőtakarója. A Hold és a Merkur sötét színű, felszínével szemben a Vénusz a ráeső fény mintegy háromnegyedét visszaveri.

A "bolygótestvéri" kapcsolat ellenére felszíne sokkal barátságtalanabb, mint a Földé.
Az első Vénusz mellett elrepülő űrszonda a Mariner-2 volt 1962-ben. A később bolygókörüli pályára állított Pioneer, Venyera és Magellán űrszondák, valamint földi rádiótávcsövek révén az égitestet radarral feltérképezték. A Pioneer adatai szerint a felszín 70%-át hullámzó dombokkal borított síkságok, 20%-át jól elkülönülő lesüllyedt mélyföldek, 10%-át nagyrészt 4 - 5 kilométerrel a felszín átlagos magassága fölé emelkedő magasföldi "kontinensek" alkotják.

A bolygó forgása nem direkt, mint a többi bolygótársáé, hanem éppen azzal ellentétes (retrográd). Mivel a bolygó felszínének egyetlen alakzatát sem vehetjük észre az égitestet burkoló, látszólag sűrű felhőtakaró miatt, a Vénusz tengelyforgási periódusát a bolygó felszínéről visszaverődött radarjelek elemzésével határozták meg, amely radarvisszhangok Vénusz-hegyekről és Vénusz-völgyekről is hírt adtak.

Mind a Föld felszínéről, mind pedig a Vénusz közelébe küldött űrszondákról végzett rádiómegfigyelések egyértelműen azt mutatták, hogy a Vénusz felszíne rendkívül forró, mintegy 750 K, ami csaknem 500 K-nel magasabb, mint amilyen az atmoszféra hiányában lenne. Ez a nagy forróság az úgynevezett üvegházhatás miatt alakulhatott ki.

Az összes bolygópályák közül a Vénuszé hasonlít legjobban a körhöz, az excentricitása kisebb mint 0,01.

Anyagi, kémiai összetételét tekintve a Vénusz Föld típusú bolygó.

A Vénusz belső szerkezete nagyjából a Földéhez hasonló.

A Vénusz mágneses tere rendkívül gyenge, amiben bizonyára szerepet játszik a nagyon lassú 243 földi napig tartó retrográd tengelyforgása. A napszél a bolygó ionoszférájával közvetlen kölcsönhatásban van.

A Vénuszból az alsó együttállás közelében csak egy nagyon keskeny sarló látszik. Alig észrevehetően a sarló szarvacskái összezárulnak a bolygó körül, ami azt bizonyítja, hogy a bolygónak számottevő légköre van, s ennek a részecskéin szóródott napfényt látjuk a sarló végei között. Légkörének fő alkotórésze a szén-dioxid, a teljes légkör több mint 96%-a. A légkör nyomása a földiének 90-szerese.

Sok csillagász úgy véli, hogy jóval régebben volt víz a Vénusz felszínén, de a Nap növekvő fényereje miatt megemelkedett hőmérséklet elég volt hozzá, hogy megkezdődjék az óceánok fokozatos párolgása, ami viszont a légkörben növelte meg a vízgőz mennyiségét. Mivel a vízgőz jól abszorbeálja az infravörös sugárzást az üvegházhatás fokozódott, ami tovább növelte a hőmérsékletet és gyorsította a párolgást.

A Vénusz tengelyének kicsiny hajlása (2 fok) miatt az időjárás nem mutat évszakos változásokat, sőt az erős üvegházhatás miatt a sarki és egyenlítői, valamint a nappali és éjszakai hőmérsékletek között sincs lényeges különbség az alacsonyabban fekvő légrétegekben.

A Vénusznak nincs holdja.

Felhasznált irodalom